Barbara Ehrenreich kritikája a rák és a pozitív gondolkodás összekapcsolásáról

Ha megkérdeztek volna a rákdiagnózisom előtt, hogy optimista vagy pesszimista vagyok-e, nehezen tudtam volna válaszolni. Viszont az egészségemet illető kérdésekben optimista voltam a végsőkig. Semmi olyan nem történt eddig velem, amit ne lehetett volna kordában tartani diétával, nyújtógyakorlatokkal, fájdalomcsillapítókkal, vagy legvégső esetben egy recepttel. Egyáltalán nem ijedtem meg amikor egy rutin mammogram “kételyeket vetett fel”.

Mennyi eséllyel lehet mellrákom? Semmilyen rizikófaktor nem volt jelen az életemben (nem volt a családomban mellrák, fiatalon szültem a gyerekeim, szoptattam őket, egészségesen táplálkoztam, keveset ittam, rendszeresen mozogtam). Amikor a nőgyógyász négy hónappal később egy újabb mammo-t javasolt, azért egyeztem bele, hogy megnyugtassam.

A mammo eredménye az lett (telefonon értesítettek), hogy egy biopsziára van szükségem. Ráadásul egy durvább fajtára, amihez teljes altatásra van szükség. Még mindig nem nagyon idegeskedtem, és úgy tekintettem a biopsziára, mint egy vádlott a tárgyalásra: legalább tisztázhatom magam. Felhívtam a gyerekeim, hogy elmondjam, lesz egy műtétem. Megnyugtattam őket, hogy a röntgentechnikus szerint a mammo-n felfedezett legtöbb csomó (80%) ártalmatlan.

Az első hivatalos találkozásom a mellrákkal 10 nappal később történt, amikor a biopszia után a sebész az ágyam mellett állva azt mondta, hogy ez bizony rák. A drogkábulatban töltött nap további része kellett ahhoz, hogy eldöntsem, hogy a legrosszabb ebben a mondatban nem a rák jelenléte, hanem az én hiányom, – én, Barbara nem kerültem szóba, még helymeghatározásként sem – az én helyemet foglalta el a rák.

Ismerek nőket, akik a diagnózisuk után heteken át kutatták a lehetőségeket, orvost orvos után meginterjúvolva, felmérve a lehetséges károkat az elérhető kezelések után. Én egy pár óra után láttam, hogy eléggé ki van jelölve egy mellrákos páciens útja: dönthet lumpektómia és masztektómia között, de a lumpektómiát több hét sugárkezelés követi, és mind a két esetben, ha a nyirokcsomóba is betört a rák, vagy áttétet képzett, ahogy kevésbé fenyegetően mondják, akkor több hónap kemoterápiára van szükség, amit leginkább a szúnyogok légkalapáccsal való lecsapásához lehetne hasonlítani.

Érezhető volt a nyomás, mind az orvosok, mind a szeretteim részéről, hogy történjen valami. Megölni, kivágni, most! A végeláthatatlan vizsgálatok, például az áttéteket kereső csont scan, a hi-tech szív teszt, ami azt viszgálta, elég erős vagyok-e túlélni a kemoterápiát, –  ezek mind elmosták a határt én és dolog, organikus és nem organikus között. Ahogy a rák-karrierrem kibontakozott, “én” – ahogy a tájékoztató füzetek magyarázták, egy kompozit leszek élő és nem elő között. Egy implantátum a mell helyén, egy paróka a haj helyén. Mit fog jelenteni, az, hogy “én”? Afféle lehetetlen passzív-agresszív állapotba kerültem: ők találták meg, majd meggyógyítják.

Szerencsére senkinek nem kell ezen az egészen egyedül átesnie. Negyvenéve, Betty Ford, Rose, Kushner, Betty Rollin és a többi úttörő páciens előtt a mellrák egy rettegett titok volt, titokban viselve, és virágnyelven “hosszú betegségként” emlegetve gyászjelentésekben. Sok minden változott azóta, és napjaink kulturális térképén a mellrák foglalja el a legnagyobb helyet, nagyobbat mint az Aids, a cisztás fibrózis, a gerincsérülés, nagyobbat mint az egyébként több nő életét követelő szívbetegség, tüdőrák, agyvérzés. Sok száz honlap szól a mellrákról, nem is említve a hírleveleket, önsegélyező csoportokat, és az egyes szám első személyben elbeszélt mellrákról szóló könyvek egész sorozatát.

Az első dolog amit felfedeztem, hogy nem mindenki gondol a betegségre félelemmel és horrorral. A megfelelőnek talált attitűd inkább a jó kedély, továbbá a várakozással teli kíváncsiskodás. Találtam egy egész nagy piaci szegmest mindenre aminek köze van a mellrákhoz: fel lehet öltözni rózsaszín szalagos pulóverekbe, farmer ingekbe, pizsamákba, fehérneműbe, köténybe. Van cipőfűző,zokni, mellrák-tematikájú rózsaszín szalagos kiegészítők, mint például pink strasszkő kitűző, sál, sapka, fülbevaló, karkötő, az ember az otthonát is feldíszítheti mellrák-tematikájú gyertyákkal, bögrékkel, tibeti szélcsengőkkel és éjszakai lámpákkal. A “tudatosság” legyőzi a stigmát és a titkolózást. Nem bírtam megállni, hogy megállapítsam, hogy az egzisztenciális tér, amiben “a saját halandóságommal kell konfrontálódni” (csak ahogy egy barátom őszintén tanácsolta) nagyon határozottan emlékeztet egy bevásárlóközpontra.

Ez nem csak arról szól, hogy lelketlen kereskedők jól lehúzzák a betegeket. Egyes mellrák-kiegészítőket maguk a páciensek készítik, és a befolyt összeg egy részét kutatásra fordítják. Az világos, hogy az ultra-nőies tematika, például a kozmetikumok és a kiegészítők hangsúlyos jelenléte értelmezhető válaszreakcióként a kezelések katasztrofálisan elcsúnyító hatásaira, de a mindent elöntő csinos és a rózsaszín mindenképpen egy pozitívabb világnézetet kíván kialakítani a páciensekben.

Minden elérhető segítségre szükségem volt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy mániákusan keresgélem a tippeket a hajhullás megelőzésére, a megfelelő kemoterápiás időrend kiválasztására, vagy hogy mit hordjak a műtét után, hogyan egyek, ha az már az étel illatát se bírom elviselni. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal több információ áll a rendelkezésemre, mint amennyit be tudok fogadni. Több ezren posztolták a történeteik, a csomóval/mammo-val kezdve, a kezeléseken és a szenvedésen át, mindig említésre méltatva a család, a humor, a vallás segítő szerepét, és majdnem minden esetben valami pozitív hangvételű üzenettel zárva a történetet.

Nem tudtam betelni ezekkel a történetekkel, pánikkal fűszerezett csodálkozással olvastam mindarról, ami elromolhat,- sebfertőződés, kilyukadt implantátumok, a kezelés vége után évekkel a betegség kiújulása, áttétek, és ami rövidtávon a legjobban megijesztett- a kemo-agy, a kognitív hatása a kemoterápiának egyes esetekben. Mindenkivel hasonlítgattam magam, önzően türelmetlenül azokkal akik nálam kevésbé voltak betegek, borzongással azokkal akik elérték a VI-es stádiumot (V-ös stádium nincs), folyamatosan az esélyeim latolgatva.

A sok hasznos információ ellenére, minnél több áldozattal beszéltem, annál elszigeteltebben éreztem magam. A bloggerek és könyveket írók közül mintha senki nem osztotta volna a dühöm, amit a betegség és az elérhető kezelések miatt éreztem. Mi okozza, miért olyan gyakori különösen az iparosodott országokban? Miért nincsenek olyan kezelések, amik külömbséget tesznek a különféle mellrák típusai közt, vagy rákos sejtek és nem rákos sejtek közt? A mainstream mellrák-diskurzushoz köthető kulturális téren nagyon kevés a feháborodás, nem is beszélve a környezeti okok feszegetéséről, vagy annak a ténynek az megemlítéséről, hogy sokszor a kezelések okozzák a betegséget. A hangvétel majdnem mindig vidám. A Breast Friendly oldalon például van pár motivációs idézet: “Ne sírj semmi olyan miatt, ami nem sírna miattad”, “Ha az élet hozzád vág egy citromot, facsarj ki egy mosolyt”, “Ne várj a hajóra, hogy eljöjjön érted, ússz ki elé”, és még sok hasonló.

Csak úgy mint az AIDS-ellenes mozgalomban, amire részben alapul a mellrák ellenes küzdelem, a “páciens” és “áldozat” szavak, amik passzivitást és önsajnálatot sugároznak, nem elég PC-k. Inkább igék vannak helyettük: aki a kezelés közepette van, az “harcol” és “csatázik”, sokszor megtoldva azzal, hogy “bátran” “elszántan”- mintha a széfútta hajú Katharine Heburn-ről beszélnének. Amikor vége a kezeléseknek, “túlélő” lesz a páciensből, ahogy a nők az én önsegélyező csoportomban is nevezték magukat, AAA-stílusban (anonim alkoholisták- ford.). Akikből nem lesz túlélő, azokra nincs szó. Úgy mondják,ők elvesztették a csatájukat, a mi bátor testvéreink, az elesett katonák.

A mellrák-kultúra vidámsága túlmutat a düh hiányán, valami olyasmi felé, ami akár a betegség pozitív befogadásának is tűnhet. 2007-ben a New York Times Health Columnist Jane Broody Lace Armstrongot idézte: “A rák volt a legjobb dolog, ami velem történt” Megszólaltatott egy nőt is, aki szerint a mellrák új életet adott neki. A mellrák megélésére volt szüksége ahhoz, hogy kinyíljon a szeme az élet örömeire. Betty Rollins, az egyik első amerikai nő, aki nyilvánosságra hozta a betegségét. Azt nyilatkozta, hogy rájött: “a boldogságom oka a rák volt, az összes lehetséges dolog között. A rák, aminek mindenhez köze van, ami jó az életem jó részében”.

A probléma legextrémebb karakterizálásban a rák nem is baj, még csak nem is idegesítő, hanem -”ajándék”, amiért szívből jövő hálával tartozik az ember. Egy túlélő írja a Rák Ajándéka: Hívás a Felébredésre című könyvében: “A rák a jegyed az igazi életed felé, a rák az útlevél az életbe, amit igazán élned kell”. Ha ez még nem lenne elég arra, hogy élő rákos sejteket fecskendezzen be az ember, még tovább is van: “A rák el fog vezetni istenhez. Had ismételjem el: a rák a kapcsolat az istenihez.”

Ennek az egész pozitív gondolkodásnak a célja, hogy a mellrákból egy beavatási rítus legyen, – nem tragédia vagy igazságtalanság ami ellen fel lehet lázadni, hanem egy normális szakasz az életben, mint a menopauza, vagy a nagyszülőség. Az egész mainstream mellrák-kultúra a betegség megszelídítéséről és normalizálásáról szól. Te is meg tudod cáfolni a megkerülhetetlen károsodást, és a túlélők oldalán kerülhetsz ki a küzdelemből, csinosabban, szexisebben, nőiesebben. A mellrák-hagyomány sztorijai szerint (amelyeket mind az onkológiai dolgozók, mind a túlélők lelkesen alakítanak) a kemoterápiától simább és feszesebb lesz a bőr, fogyni fogsz, és amikor a hajad visszanő, teltebb lesz, simább, könnyebben kezelhető. Lehet, hogy ez mind csak mítosz, de aki hinni akar, az csupa lehetőséget lát maga előtt az önfejlesztésre. A mellrák egy esély a kreatív ön-átalakításra, egy igazi makeoverre.

Ebben a tökéletes világban az egyet nem értés árulás. Kísérletként posztoltam egy üzenőfalra, “dühös” tárgy alatt, felsorolván a problémáim a kemoterápia rettenetes mellékhatásairól, a csökönyös biztosítótársaságokról, a rákkeltő környezetszennyezésről, és nagyon bátor módon a “nyálas rózsaszín szalagokról”. A biztosítótársaságot (akik szerint a biopsziám csak szabadon válaszott luxus volt) illetően kaptam pár bátorító szót, de leginkább kiosztásban volt részem. Suzy szerint: “Nagyon nem tetszik, hogy ezt kell mondanom, de nem megfelelő az attitűdöd ehhez az egészhez, és ez nem fog segíteni.” Mary egy kicsit toleránsabb volt: “Barb, az életednek ebben a szakaszában nagyon fontos, hogy megfelelően koncentráld az energiáid, egy békésebb, vagy akár boldogabb élet reményében. A rák egy rohadt dolog, és senki sem tudja a választ miért történik. De, hogy így éld az életed, ilyen dühösen és elkeseredetten, akár 51 vagy 1 évet, ami még hátra van, hatalmas veszteség.”

A felhívás a pozitív gondolkodásra,- arra, hogy a poharat félig telinek lássuk, hiába fekszik összetörve a földön- nem korlátozódik a rózsaszín szalagra. Pár évvel a kezelések és a rák után újra bajba kerültem, a kirúgott fehérgalléros munkások világába csöppenve. A networking csoportban, a munkanélküliek számára rendezett boot campek és motivációs leckék közepette ugyanezt a tanácsot kaptam, miszerint kerüljem a dühöt, a “negativitást” , és egy pozitívabb, örömtelibb, hálásabb attitűd inkább amivel kéne a krízisemre gondolni. Emberek, akik elvesztették a munkájuk és csúsztak a szegénységbe, megkapták, hogy úgy kellene látni a helyzetet, mint egy lehetőség, amit meg kell ragadni. Itt is afféle gyógyírként volt előadva a pozitív gondolkodás, hiszen az ember nemcsak jobban érzi magát munkakeresés közben, de hamar és boldog véget ér az időszak.

Igazából nincs is olyan probléma, amire nem a pozitív gondolkodás lenne a válasz. Problémája van a társkeresésben? A potenciális partnerek számára semmi sem olyan vonzó, mint a pozitív attitűd, és semmi sem olyan taszító, mint a negatív. Pénzre van szükség? A vagyonszerzés az egyik legfontosabb célja a pozitív gondolkodásnak. Több száz önsegélyező könyv szól arról, hogyan tudja a pozitív gondolkodás a pénzt bevonzani, és ráadásul olyan megbízható módon, hogy akár most is el lehet kezdeni költekezni. Praktikus dolgok, mint az alacsony bérek, vagy a munkanélküliség csak mint potenciális “kifogások” vannak említésre méltatva.

Akár egy örökké villogó neonfény a háttérben, vagy egy dallam amit nem lehet kikerülni, a biztatás arra, hogy pozitívnak kell lenni, annyira jelen van, hogy nem lehet a forrását megtalálni. Oprah rutinszerűen harsogja az attitűd körülmények feletti diadalát. A pozitív gondolkodás google keresés 1.92m találatot eredményez. Egy egész coaching iparág épült ki a kilencvenes évek közepe óta, abban segítve az embereket, hogy javítsanak az attitűdjükön, és ezzel, feltételezhetően, az egész életükön.

Az én esetemben a rák mosolyogva, tárt karokkal való fogadásának sürgős orvosi indoka volt: a “pozitív attitűd” állítólag nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. A kemo hónapjai alatt folyamatosan találkoztam ezzel az állítással, az interneten, könyvekben, onkológiai nővérek és betegtársak szájából. 8 évvel később még mindig szinte axióma a mellrák közösségben, hogy a túlélés az attitűdön múlik. Cikkekben és honlapokon rendszeresen büszkélkednek túlélők a remek attitűdjükkel, ami szerintük a gyógyulások segítette.

Különféle szakértők rendszeresen ajánlanak elfogadhatóan hangzó magyarázatokat a vidámság jótékony hatására. Egy közelmúltbeli e-zine cikk a “Breast Cancer Prevention” (már a megelőzés fogalma is kételyeket kell, hogy felvessen, hiszen nincs ismert megelőzési módja a mellráknak) például ilyen tanácsokat osztogat: “Az egyszerű pozitív attitűd kimutathatóan hozzájárul a rák rizikójának csökkentéséhez. Ez sok ember számára nagyszerűen hangzik, és elég lehet azt elmagyarázni, hogy sok tanulmány kimutatta a kapcsolatot a pozitív attitűd és a jobban teljesítő immunrendszer között.

A fenti állítást mindenki olyan sokszor hallotta valamilyen formában, hogy elsiklik afelett a figyelmünk, hogy mi is az immunrendszer, hogyan hatnak rá az érzelmek, és hogy hogyan harcolhat a rák ellen. Az immunrendszer-rák-érzelmek kapcsolatot a hetvenes években tákolták össze, kellő adag fantáziával. Az egy ideje ismert volt, hogy az extrém stressz az immunrendszer működésének egyes aspektusait negatívan befolyásolja. Ha elég ideig kínoznak egy kísérleti állatot, ahogy Hans Selye tette a 30-as években, akkor az betegesebb lesz és kevésbé ellenálló. Innen következtettek sokan arra, hogy a pozitív érzések a stressz ellentétei lehetnek, és ezért talán képesek arra, hogy erősítsék az immunrendszert, és támogassák az egészséget, akár egy mikroba, akár egy tumor a veszélyforrás.

A teória vonzó oldalát nem nehéz észrevenni,- először is, a szubjektív érzés és a betegség közti összefüggés kapcsán a páciens legalább azt érezheti, hogy tud tenni valamit, ahelyett, hogy csak várna, hogy hasson a kezelés, kezelheti saját magát, dolgozhat saját magán. Másodsorban, új lehetőségeket, állásokat, piacokat kreált az elmélet, nemcsak sebészek és onkológusokra volt szükség, hanem viselkedéstudományi szakemberek, terapeuták, motivációs coachok és lelkes önsegélyező könyvírók is lehetőségekhez jutottak.

A további kutatások során viszont a dogma nem állt meg a lábán. A Psychological Bulletin 2007. májusi számában James Coyne és két kutatótársa egy olyan meta-analízisen alapuló kutatást publikált, ami pszihoterápia rákra gyakorolt hatását elemezte. Az ötlet az lenne, hogy a pszihoterápia, mint egy önsegélyező csoport, segít a pácienst jobb közérzetre deríteni, és a stress-szintjét csökkenteni. Csakhogy Coyne és kutatótársai a már létező szakirodalomban nagyon sok és sokszorosan visszatérő hibát találtak. “Ha egy rákos páciens pszihoterápiára vágyik, kapja meg a lehetőséget” – foglalta össze Coyne,- “Nagyon sok hasznos pszihés és társas következménye lehet. De ne biztassunk senkit arra, hogy azért vállalkozzon erre, mert az élete meghosszabbítását reméli tőle.”

Mondhatnánk, hogy a pozitív gondolkodás nem árthat, éppen hasznos is lehet az érintetteknek. Ki ítélné el egy haldokló optimizmusát, aki kapaszkodik minden utolsó reménysugárba? Vagy egy megkopaszodott és rosszullétekkel küzdő kemoterápia páciensét, aki abban reménykedik, hogy a ráktól majd kiteljesedettebb élete lesz? Ha már a rákot nem tudják meggyógyítani a pszihológusok, legalább megpróbálták a rákkal kapcsolatos érzéseket pozitívabbá tenni.

Ahelyett viszont, hogy érzelmi támogatást nyújtana, a rák cukormázzal bevonása nagyon is sok kárt okoz. Először is, tisztában kell lennie az embernek az érzéseivel, a teljesen érthető dühvel és elkeseredettséggel, amiket ki kell kozmetikázni mosollyá. Ez persze sokkal könnyebbé teszi az egészségügyi dolgozók, és akár a barátok dolgát, akik talán jobban preferálják a hamis mosolyt mint a panaszkodást. Egy 2004-es tanulmány egyébként arra a következtetésre jutott, hogy a pozitív gondolkodást propagálásával szemben, azok a nők, akik több jó dolgot reméltek a rákjuktól, – “rosszabb életminőség elé néztek- ideértve a mentális funkciókat is- mint azok a nők, akik nem láttak semmi pozitívat a rákban.”

Elég sok energiába kerül folyamatosan fenntartani a jókedvet amit elvárnak mások, (és ez az energia nem a gyógyulást szolgálja). Itt van például a nő aki Deepak Chopra gurunak írta, hogy a mellrákja áttétet képzett a csontjaiba és a tüdejébe: “Hiába követem a kezeléseket, és hosszú utat tettem meg, hogy megszabadítsam magam a mérgező érzésektől, megbocsájtottam mindenkinek, megváltoztattam az életstílusom, hogy a meditációnak, az imának, az egészséges étkezésnek, a tornának, az étrend kiegészítőknek helyet adjak, a rák mégis visszatér. Vajon van még egy olyan lecke itt, amit még nem tanultam meg? Pozitív vagyok, hogy le fogom győzni, de minden egyes diagnózissal egyre nehezebben megy a pozitív hozzáállás.”

Chopra válasza: “Úgy látom jó úton jársz a gyógyulás felé. Továbbra is folytatnod kell amit csinálsz, addig amíg a rák örökre el nem tűnik. Tudom, nehéz látni, hogy hiába haladtál jól, mégis visszajött a rák, de a rák néha nagyon kitartó, és csak a legnagyobb szorgalommal lehet legyőzni.

Vannak, akik a rák-iparág berkein belül felszólaltak az ellen, amit valaki csak a “pozitív gondolkodás zsarnokságának” nevezett. Amikor egy 2004-es tanulmány nem talált a tüdőrákos betegek közt semmilyen túlélést segítő hatását az optimizmusnak, a vezető kutató Penelope Schofield az írta: “Meg kellene kérdőjeleznünk, van-e értelme az optimizmusra bíztatni a pácienseket, amikor ez a kétségbeesés elkendőzéséhez vezet, abban a téves hitben, hogy ez növeli a túlélés esélyét. Ha a páciens pesszimista, akkor fontos annak a felismerése és tudatosítása, hogy ezek az érzések tökéletesen elfogadhatóak és érthetőek.”

Abban, hogy az elnyomott érzések károsak, ahogy sok pszichológus állítja, nem lennék biztos, de az biztos, hogy probléma, hogy ha a pozitív gondolkodás nem jön be, és a rákos beteg nem gyógyul meg, a páciens magát kezdi el hibáztatni: nem elég pozitív, és biztos a negatív attitűdje okozta a betegséget.

Engem szerencsére megmentett az ilyenféle tehertől a dühöm, és még dühösebb lettem volna, ha azt feltételezem volna, amit mostanság, vagyis hogy a rákom iatrogén volt, az orvostudomány okozta. Amikor diagnosztizáltak, poszt menopauzális hormonpótló kezelésben részesültem, már 8 éve, ami a felíró orvos szerint megelőzi a szívbetegséget, a dementiát, a csontritkulást. További tanulmányok 2002-ben felfedték, hogy a hormonpótlás megnöveli a mellrák kockázatatát, és ahogy a hír kapcsán élesen visszaesett a nők száma akik hormonpótlást használtak, és ezzel együtt a mellrákos megbetegedések száma is. A rossz tudomány, ami okozhatta a rákomat, és a pozitív gondolkodás rossz tudománya, ami végigkísérte az egészet. Mára elmondhatom, hogy a mellrák nem tett szebbé, erősebbé, spirituálisabbá, nőiesebbé. Amit kaptam tőle (ha valaki ezt ajándéknak akarja nevezni) egy nagyon személyes és megnyomorító találkozás volt egy olyan ideológiával Amerikában, amiről addig nem volt tudomásom, és ami arra kér, hogy tagadjuk meg a valóságot, adjuk át magunkat a balszerencsének, és csak magunkat hibáztassuk a sorsunkért.

Barbara Ehrenreich II.

A feminizmust lecseréltük volna a mellrákhoz köthető rózsaszín-szalag-kultuszra? Amikor a parlament elfogadta a Stupak- törvénykiegészítést, ami azoktól a nőktől is elvette volna az abortuszhoz való jogok, akiknek magánbiztosítása van, a nők válasza az elnémítottól a nem hallhatóig terjedt.

Pár hét múlva, amikor a United States Preventive Services Task Force (kb megelőzéssel foglalkozó közegészségügyi testület- a ford.) azt javasolta, hogy a mammogrammos szűréseket ne kezdjék el 50 alatt, kitört a pokol. Sheryl Crow, Whoopi Goldberg, és Olivia Newton-John is felemelték a szavuk, barikádok lettek emelve az Egészségügyi Minisztériumnál. Ha nem figyelt az ember túlságosan oda, akár úgy is tűnhetett volna, mintha teljes erőbedobással visszatért volna a nők egészségéért küzdő civil jogi mozgalom az 1970-es és 80-as évekből.

Ami azt illeti, Dr Susan Love, a New York Times által a mellrákos nők bibliájának kikiáltott könyv szerzője, akárcsak az olyan szervezetek, mint a Breast Cancer Action, a National Breast Cancer Coalition, vagy a National Women’s Health Network (NWHN) is egyetértenek az új szabályozással. Ezek a szerveztek évek óta próbálták a nagyközönséget figyelmeztetni a túlzásba vitt mammográfiás mellrákszűrés veszélyeire, ami ráadásul nem is csökkenti kimutathatóan a mellrákból eredő halálozást a kevésbé “mammogram-happy” országokhoz képest.

A múlt héten a CNN jóvoltából abban a felzaklató spektákulumban volt részünk, ahogy az NWHN igazgatója, és az elismert női érdekképviselettel foglalkozó szakember Cindy Pearson az új szűrési protokollt méltatta, miközben civil nők azt hangoztatták, hogy őket bizony a mammogram mentette meg a betegségtől. Voltak olyan idők, amikor az alulról szerveződő női érdekképviselet nevében, az elnyomó hatalmi struktúrák ellen tüntetve melltartót égettek, most pedig, a feminizmus valamifajta kifacsart, mazoista perverziójaként ezt kiabálják: “Nyomjátok össze a melleink”!

Amikor a Stupak anti-choice amendment (az abortusz szabadon hozzáférhetőségét korlátozó törvény- a ford.) egy kongresszuszi képviselő se állt fel a parlamentben, hogy elmondja hogyan mentette meg az életét, vagy a családja jólétét az abortuszhoz való hozzáférés. És hol vannak a “tea-baggers”(politika párt- a ford.) amikor szükségünk van rájuk? Ha van valami, ami reprezentálja az igazi veszélyt amit az állam jogkörének túllépése jelent az egészségügyben, akkor az egy olyan módosító törvénycsomag, ami a leggazdagabbak kivételével minden nőt megfoszt a választás lehetőségétől.

Nem csak arról van szó, hogy az abortusz körül több a morális vita, mint a mammogrammok körül. Bizonyos mértékben a rózsaszín szalag felváltott a feminizmust, mint a női identitás és szolidaritás fókuszpontját. Ha egy nagyvállalat ki akarja fejezni, hogy szolidaritást vállal a nőkkel, mit is csinál? Rárak egy rózsaszín szalagot a cuccaira és azt állítja, hogy a profitnak valamilyen töredéke majd rákkutatásra lesz fordítva. Még egy palack Shirazt is láttam (“Remény” néven) amin rózsaszín szalag volt, de arról persze nem volt információ, hogy mennyit kell belőle inni a beígért hatásért. Amikor 2007-ben Laura Bush Szaúd-Arábiába utazott, ugyan milyen kulcsfontosságú információt tárgyalt meg a helyiekkel? Nem ám a nők jogait (például jogot arra, hogy autót vezessenek, vagy férfi kísérő nélkül kimenjenek az utcára) hanem a “mellrák-tudomását”. A poszt feminista USA-ban az olyan dolgok, mint a családon belüli erőszak, a nemi erőszak, a nem kívánt terhesség túl rizikósak a közbeszéd számára, de a mellrákkal könnyen lehet jó pontokat szerezni.

Itt van nekünk a Nőmozgalom 2.0: a büszke női szimbólum, a kör a kereszt tetején most van ez a lógós szalag. Az emberekre jellemző összes szín helyett- fekete, barna, rezes, sárga, fehér- marad a hercegnős pink.

Régen a szexista törvények és gyakorlatok ellen vonultunk fel, most versenyzünk és sétálunk a “gyógymódért”. A régi időkben teljes “tudatosságot” kerestünk, a tudatára ébredést annak, hogy mi nyom el, most megelégszünk a “tudomással” ami igazából egyet jelent- kötelességtudóan lemezteleníteni a melleink az éves mammogrammra.

A kérdés itt igazából nem az egészségügy büdzséje. Ha a mammográfia szűrés ezen szintje tényleg életeket menteni, azt mondanám, hogy persze, csináljuk, kit érdekelnek a költségek. De a számok nagyon makacsok: a rutin mammográfiás mellrákszűrés 50 alatt nem csökkenti a mellrákból fakadó halálozást, és idősebb nőknek sincs évente mammogrammra szüksége. Igazából az egész dogma a “korai felismerésről” elég gyanús, ahogy Susan Love emlékeztet minket, az eredeti ötlet az volt, hogy addig kell megfogni a rákokat amíg kicsit, csak éppen van olyan kisméretű rák ami nagyon aggresszív, és van olyan nagyméretű, ami nem fog agresszíven terjedni.

Egy válasz az volt az új protokollra, hogy a számok nem számítanak, csak az egyének, és ha egy életet is megmentünk, az már éppen elég. Hagy mondjam tehát el a saját történetem. 2000-ben, 59 évesen diagnosztizáltak mellrákkal (2-es stádium), egy gyanús mammo alapján, amit egy nagyon rossz követett, és azt egy biopszia. Talán örülnöm kellene, hogy a rákomat időben felfedezték, de az igazság az, hogy nem tudom, hogy a mammo felfedeze-e a rákot, vagy a korábbiakkal együtt támogatta a növekedését: az egyik ismert környezeti oka a mellráknak a sugárzás, olyan adagokban, amiket a mammográfia is felhalmozhat.

És miért mentem egyáltalán mammogramra? Már régen meghoztam a döntést, hogy nem fogom öreg napjaimat szisztematikus rák-megfigyeléssel tölteni, de szerettem volna a hormonpótló terápia receptemet megújjíttatni, és ezt nem tudtam volna megtenni egy friss mammogram nélkül.

Ami a HRT-t illet, azért szedtem, mert meg voltam győződve, vagyis meggyőzött az egészségügy propagandája, hogy a HRT segít megelőzni az Alzheimert és a szívbetegséget. 2002-ben megtudtuk, hogy a HRT a mellrák egyik rizikófaktora (és még a szívbetegség és az Alzheimer megelőzésében is hatástalan) de 2000-ben ezt még nem volt ismert, és én mellrákot kaptam, a HRT és akár maguk a mammogramok miatt- vagy.. a HRT vezetett annak a ráknak a felfedezéséhez, amit akárhogy is megkaptam volna?

Nem tudom, de azt igen, hogy azt a biopsziát életem legrosszabb 6 hónapja követte, kopaszon végighányva az egész kemoterápiát. Ez is ami kockára van téve: nem csak az a lehetőség áll fent, hogy meghalhatnak nők, mert nem fedezik fel a rákjukat, de sokan hónapokat és éveket vesztenek az életükből megnyomorító és talán teljesen felesleges kezelések miatt.

Nem kell kemo-agytól (a kemoterápia kognitív mellékhatása) szenvedni azért, hogy észrevegye az ember az ördögi iatrogén, haszonleső erőket a háttérben. A jogvédő Naomi Freundlich pedzegette egy újságcikkben a közelmúltban az új mammo protokoll kapcsán, hogy talán itt az érdekek összefonódásáról van szó- a szűrés, a műtétek, a kemoterápia és a többi kezelés ami az egyre több rák diagnosztizálásához kapcsolható, és ez útjában áll a tudományos munkának. Én különösen gyanakszom az onkológusokra, akiknek a jövedelme a késő 80-as években ugrásszerűen megnőtt, amikor elkezdték a rettenetes pink “kemoterápia lakosztályaikban” kiadagolni és eladni a gyógyszereiket. A mammogramok beszervezik a nőket kemoterápiára, és persze a rózsaszín szalag beszervezi a nőket a mammogram-ra.

Amire igazából szükségünk van, egy új mozgalom a nők egészségéért, ami elég okos és szkeptikus ahhoz, hogy feltegye a nehéz kérdéseket: Mik a környezeti(vagy lehetséges, hogy életmódbeli) okai a járványszerű mellráknak? Miért annyira mérgezőek és drasztikusak a már létező gógymódok, mint pl a kemoterápia? És, ha a régi modell, ami szerint a rák a “korai szakaszból” a későbbiekbe fejlődik, már nem áll meg a lábán, mi is igazából a menete ennek a betegségnek, vagy betegségeknek? Amire nincs szükségünk, bármennyire is csinos és pink, egy kihelyetett női tagozat a rák-ipari komplexumnak.

Link:

1. http://www.theguardian.com/lifeandstyle/2010/jan/02/cancer-positive-thinking-barbara-ehrenreich

2. http://www.tomdispatch.com/post/175171/tomgram%3A__barbara_ehrenreich%2C_welcome_to_the_women%27s_movement_2.0/#more

Advertisements