Császármetszés helyett a medencecsont kettéfűrészelését alkalmazták Írországban, hogy a nők ne csak 3-4, hanem akár 8-10 gyereket is tudjanak szülni

http://www.irishexaminer.com/analysis/my-life-was-ruined-by-symphysiotomy-275544.html

 

Rosemary az alábbiakban a saját szavaival fogja elmesélni annak a szörnyű, több mint negyven évvel ezelőtti éjszakának a történetét, amikor egy orvos a műtőben eltörte a medencecsontját.

A medencémet 1973-ban törték el, az ötödik gyerekem születése kapcsán. A lányom nagy és farfekvésű baba volt. 40 hetesen vittek be a Lourdes-ba (Our Lady of Lourdes Hospital, Drogheda) és azt mondták, hogy “bizonytalan a baba fekvése”. Nem állt fennt semmilyen vészhelyzet.

Az osztályon hagytak 10 napig, aztán levittek a műtőbe császármetszésre, amit Dr O’Brien visszautasított, mivel szerinte normálisan is tudok majd szülni. Megfordította a babát, és visszatoltak a kórterembe. Infúzióra kötöttek, injekciókat adtak. Ez 24 órán át folyt, aztán megpróbálták a babát egy porszívóhoz hasonlító vákummal kiszedni,de nem sikerült. Ezek után Dr O’Brien egy egész kissebbfajta tömeg előtt(valószínűleg orvostanhallgatók) elfűrészelte a csípőcsontom. Nagyon szégyelltem magam, ahogy felpockolt lábakkal feküdtem ott, annyi fiatal férfi előtt. Az orvos nem mondott arról semmit mit fog csinálni, csak elkezdte és megcsinálta, ott a szülészeti osztályon. Még csak hozzám se szólt senki, és a beleegyezésem sem kérte senki. Chloroformot adtak, de semmit sem használt. Még ma, 41 évvel később is rémálmaim vannak arról, ahogy az égő vörös szerszám a hasam alját átszeli. El se akartam hinni, de ezek után a baba még mindig bennem volt. “Volt egy kis beavatkozás, de a nehéz munkát neked kell elvégezni”- mondta egy nővér. A kitolási szakasz kínkeserves volt, soha nem felejtem el, órákig tartott. Minden tolófájás uán úgy éreztem, hogy a medencecsontom ketté fog törni.

A baba nagyon rosszul nézett ki amikor megszületett volt, petyhüdt volt és élettelen, négy percen át nem volt szívhangja. 24 óráig teljes bizonytalanságban voltunk. Egy héten át nem láttam, mivel elvitték egy inkubátorba.

A műtét után a lábujjam volt a testem egyetlen része amit meg tudtam mozdítani. Nem tudtam wc-re menni, úgyhogy ágyban maradtam egy katéterrel, a csípőmön egy kötéssel. Öt nappal a műtét után, a nővér és a fizikoterapeuta arra kényszerítettek, hogy sétáljak. Elájultam a fájdalomtól, de nem hagytak békén, egy szék segítségével kellett sétálnom, és hiába ájultam újra és újra el, nem akartak róla tudomást venni.

Ugyanazon az osztályon voltam, mint azok a nők, akik természetesen szülték meg a gyerekük, és ők tudtak járni is. Ugyanolyan merevítő váz kellett volna nekem is, mint azoknak akik például egy autóbalesetben törték el a csípőjük, viszont nem akarták, hogy a csípőm összeforrjon, ezért is sétáltattak, hogy a csípő nyitva maradjon, és több gyereket tudjak majd szülni. Császármetszést kellet volna, hogy végezzenek rajtam, de azt akarták, hogy legyen 9 vagy 10 gyerekünk, és császár után ez nem jött volna össze, három császárnál többet nem lehetett akkoriban a Lourdes-ben. Még a szóbeszéd is be volt tiltva mindenfajta fogamzásgátlásról a kórházban. Fogamzásgátló tabletta már volt 1973-ban, de hallani se akartak róla.

10 nap után hazaküldtek, és még azt is beleírták a zárójelentésbe, hogy “kielégítő” állapotban vagyok, csak éppen járni nem tudtam. Se tanácsokat, se fájdalomcsillapítókat nem kaptam, nem kísérték az állapotom figyelemmel, senki a kórházból a közelembe nem jött volna, a háziorvos se akart a dologról tudni, semmilyen egészségügyi személy nem segített nekem soha. Négy gyerekem volt otthon, mind 8 év alatti, akiket el kellet volna látnom, köztük 2 éves ikrek. Nagyon nehéz volt a babát szoptatni és pelenkázni az első évben, olyan fájdalmaim voltak, hogy mozdulni se tudtam. A műtét tönkre tette az életemet. Semmire nem voltam képes amire más anyák igen, nem tudtam a gyerekeim focizni vagy teniszezni vinni, azt éreztem nem vagyok eléggé jó anya. Depressziós lettem, hét éven át, teljesen összeomlottam a műtét után. Antidepresszánsokat kezdtem el szedni, a mai napig függő vagyok. Éjjelente nem tudtam aludni, folyamatos kényszermozgásaim voltak, ezért altatókat kezdtem el szedni, ez 20 éve volt, azóta is szedem őket, és még vannak a tabletták az idegeimre. A férjem is vesztett a dolgon, a házaséletünk soha nem lesz olyan mint volt, mivel a szex túl fájdalmassá vált, és rettegtem egy újabb terhességtől. Egyszerűen bűntudatom volt. 70 évesnek éreztem magam mikor 30 voltam, a medencecsontom elfűrészelése idő előtt megöregített.

A járással soha nem javultak a nehézségeim. Nagyon lassan tudok csak járni ma is, csak bottal, a lépcsőkkel nem nagyon tudok megbírkózni, és nagyon vigyáznom kell, nehogy bajom legyen ha be akarok szállni egy kocsiba. Porszívózni nem tudok, semmit se tudok megtolni ami nehéz. A mai napig hallom, ahogy a csípőcsontjaim összedörzsölődnek, és tudom hogy nem stabilak, mivel könnyen elesek. Tavaly nagyon csúnyán elestem, és eltörtem a vállam. A műtét óta krónikus fájdalmaim vannak, különösen a jobboldalon, a lábamban. A csípőcsontom nagyon fáj. Ha az unokáim nekem szaladnának, hatalmas fájdalmaim lennének.

A derekam alsó része reumás, ha akár egy órát is állok, azt érzem, hogy eltörik a hátam, vagy ha túl sokáig ülök, és a fájdalom felmegy a nyakamba és a vállamra. Ez három éve kezdődött, és egyre rosszabb lesz. Régen kaptam a hátamba injekciókat, de túl sok volt, abba kellett hagyni. A műtéttől vizeletvisszatartási nehézségeim is lettek. 2004-ben átestem egy korrektív műtéten, gyűrűket raktak be, de nem segített. Volt sok húgyúti operációm azóta, de mind hiába.

Úgy hagytam el a kórházat, hogy nem tudtam, hogy átvágták a medencecsontom. 30 éven át nem tudtam erről. Nem mondtak nekem semmit, csak hogy azért műtöttek meg, hogy megmentsék a gyerekem. A mai napig nem tudom mi történt igazából. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Most már tudom, hogy ezeket a műtéteket feltárták a Lourdes körüli vizsgálatokban, és az anyagokat elküldték az egészségügyi minisztériumnak, ezt mondják az apácák. Az orvosokat hibáztatják, de az övék volt a kórház. Amikor engem 1973-ban megműtöttek, már 30 éve ment ez. Soha senki nem mondta, hogy elég.

A rádióban hallottam, így kezdődött az egész. A túlélők csoportjába(Survivors of Symphysiotomy) 2002-ben álltam be, amikor elkezdtek szervezkedni. Van aki még nálam is rosszabbul járt. Vannak tagjaink, akikkel 15, 17, 18 évesen tették ez. Vannak akik csak úgy mint én teljesen éberek voltak, és látták jönni az orvost a csontfűrésszel, ami olyan mint egy fafűrész, félkör alakú fogó, és egyenes penge. Aki kiabált az lefogták, lekötözték a nővérek a karjaikat, a lábaikat kengyelekbe szorították. Nem lehetett elmenekülni.

Szerettünk volna független vizsgálatot, de nem kaptuk meg. Senki a kormányból nem akart erről tudni, le akartak minket rázni. Az egészségügyi minisztérium az orvosok uniójához ment, és azt kérte tőlük viszgálják ki saját maguk. Az unió támogatta ezeket a műtéteket, szerintük elfogadhatóak voltak, és a minisztérium ezt ennyiben hagyta. Soha nem mondta volna senki, hogy “ezt ki kell vizsgálni”.

A tények feltárása helyett kaptunk egy olyan riportot, ami csak az elkövetőket mosakodta ki, és azt állította, hogy a medencecsont átvágása biztonságosabb mint a császármetszés, persze császár után senkinek nincsenek nehézéségei a járással. Még ennyi idő után is hallgatnak a hatóságok az igazságról. Borzasztóan dühítő az egész, ahogy úgy tesznek mintha vészhelyzetekben végezték volna ezeket a műtéteket, mikor mindannyian tudjuk, hogy előre voltak tervezve, és ez le is van írva a kórházi jelentésekben. Ma már tudom, hogy rajtunk kísérleteztek, mi voltunk a kísérleti egerek a nővérek rendjének afrikai kórházaihoz. Az én műtétemnél is azért volt bennt annyi ember, mert képezték ki a személyzetet.

Mostanság a kormány valamilyen formában fel akar állítani egy kártérítési rendszert nekünk, és pénzt kapnánk a fájdalomért és a szenvedésért, nem pedig hivatalosan megkövetnének bántalmazásért és a jogaink lábbal tiprásáért. Ahogy a miniszter felvázolta, a rendszer nem nevezne meg felelőst, nem károkozáson alapulna. Lehet, hogy már 70-80 évesek vagyunk, de az igazságot akarjuk. Ki kell valakinek mondania, hogy ezeket a műtéteket soha nem lett volna szabad végrehajtani. Párizsban 1798-ban tiltották be az ilyen műtéteket, de a Lourdes-ben még 1978-ban is alkalmazták őket. Egy tehénnel nem csinálna ilyet az ember.

Hagyták, hogy 12 nappal túllépjem az időpontot amikorra ki voltam írva szülésre, tudták, hogy nagy lesz a baba. Miért nem indították meg a szülést? A lányom négy és fél kilósan született, én pedig csak 150cm vagyok. Miért nem császározak meg?

—-

Az UN Emberi Jogi Bizottságát arra sürgetnénk, hogy állapítotsa meg, hogy a nagyon szűkre fogott Ír válaszlépés a nők számára, akik átestek a medencecsont és a szeméremcsont átvágásán azt jelenti, hogy az kormányzó párt nem képes mérhetően enyhíteni a túlélők szenvedését azzal, hogy gyors, független és pártatlan kivizsgálást sürget, és nem képes a túlélők számára a műtétek következtében elszenvedett sérelmekért kárenyhítést nyújtani. Arra kérnénk a bizottságot, hogy kérje fel a kormánypártot jóvátételre, illetve jelentse ki, hogy a túlélő nők magánélethez való joga csorbát szenvedett, és a káreset és felelősök megnevezése nélkül nem lehetséges a kompenzáció.

Advertisements